Ha botjára dől a Hold, öreg pásztor,
- s ezüst szűrére hever a világ –
akkor a képzeletem elcsatangol,
s az emlékeim közé szököm át:
a lehajtott fejű fáknál vártalak,
- hol a vén Dunát kövek ölelik -
s én, a sötét selyem mögé bújt alak,
nagyon halkan kívántam valamit:
s te, ki félénk tündér voltál a csendben,
- lehelet léptek a nyár szőnyegén -
s mit először csak káprázatnak hittem,
arcot festett árnyékából a fény…
Félek, mert a képzelet hoz közel,
bár szívem mégis én altatom el.